NEMZETISÉGI HOVATARTOZÁS ÉS NYELV

Az azonos nemzetiséghez és azonos kultúrához tartozók vagy magukat ahhoz tartozónak vallók csoportját etnikumnak nevezzük. A szó a görög ethnos szóra vezethető vissza, melynek eredeti jelentése: katonák nagy, viszonylag homogén csoportja, vagy állatok csoportja. A nemzetiségi hovatartozás egy közösséghez való tartozás szubjektív tudata, amely közös származáson alapuló közös identitást és csoportszolidaritást is jelent.

Egy közösség nemzetiségi tudata számos tényezőtől függhet, melyek közül a következők a legfontosabbak:

• a közös származás és a közös származástudat;
• a nemzetiségi csoport által használt nyelvváltozat az etnolektus, mely a csoportidentitás fontos eleme és fenntartója lehet. Etnolektusnak tekinthetjük a nyelvjárást, a nyelvjáráscsoportot, a nyelvjárási kontinuumot, a nyelvet. Az etnolektus fogalmának használatával elkerülhetjük a vitát arról, hogy egy bizonyos nyelvváltozat (amelyet azért tartunk külön nyelvváltozatnak, mert egy nemzetiségi csoport beszéli) önálló nyelv vagy inkább nyelvjárás-e;
• hasonló vagy annak tartott kultúra mind szellemi, mind anyagi értelemben;
• azonos földrajzi terület; ez olyan területekre is vonatkozhat, amelyeket valamikor a múltban birtokolt az adott nemzetiség;
• a más csoportoktól való különbözés tudata.

Általában a nyelvet tartják a nemzetiséget meghatározó legegyértelműbb tényezőnek, de ez nem mindig van így. Például a nyugat-szibériai hantik egy csoportja a nyelvet már nem beszéli, de etnikai összetartozásuknak szellemi és anyagi kultúrájuk és még mindig élő hagyományaik képezik az alapját. A nemzetiségi tudat ismertetett tényezői között vannak olyanok, amelyek, manipulációs szándékkal felhasználhatók például politikai vagy egyéb célok elérésére, és nem biztos, hogy az így alakított identitás azonos a csoport egyébként belülről fakadó identitásával. Ezt nevezik konstruált identitásnak. Tegyük hozzá azonban, hogy az identitás befolyásolása nem feltétlenül negatív tartalmú, hiszen hozzásegítheti a közösséget összetartozásának megerősítésében. Jó példa erre a Lengyelországban jelenleg folyó vita a szilézek és a sziléz nyelv státuszáról. A sziléz önálló nyelvként való elismerése megteremti a sziléz nemzetiségi azonosságtudat alapját, míg a sziléz nemzeti azonosságtudat hozzájárul a sziléz etnolektus státuszának növeléséhez. Mindemellett vita folyik arról, hogy a sziléziaiak külön nemzetiséget alkotnak-e. A vitát jól illusztrálja ez a két könyvborító: az egyik könyv elutasítja, a másik támogatja a szilézek önálló nemzetiségként való szerepeltetését.

„A sziléz nép történelme” „A sziléziaiak mint önálló nép?”

Más jellegű példát szolgáltat Vallónia az azonosságtudattal összefüggésbe hozható nemzetiségi és nyelvi folyamatokra. Vallónia Belgium déli része. Belgiumnak három hivatalos nyelve van: a holland, amit a belgák flamand nyelvnek is neveznek, a francia és a német. Ezek hivatalos használata területileg szabályozott. Flandriában kizárólag a holland számít hivatalos nyelvnek, Vallónia francia nyelvű területein a francia, és német nyelvű területein pedig a német és a francia a hivatalos. Brüsszelben mindhárom nyelv hivatalos. A népesség 59%-a, (kb. 6 millióan) északon, többnyire a flandriai területeken hollandul beszél. A francia nyelvet a népesség 40%-a beszéli (kb. 3 millióan) a déli Vallon Régióban, és majdnem 1 milliós lakosság a hivatalosan kétnyelvű Brüsszel Fővárosi Régióban (brüsszeli franciák), ez kb. a brüsszeliek 85-90%-a. A belgák kevesebb mint egy százaléka, (kb. 70 ezren) német nyelvű közösségben él a Vallon Régió keleti részén, a német határ mentén.

http://languagemaps.wordpress.com/

Belgium flamand ajkú lakosságának sikeres erőfeszítései következtében Vallónia széles körű autonómiát kapott. Vallónia autonómiájával egyidejűleg ugyanis Flandria, Brüsszel régió és a Belgium keleti részén fekvő, német ajkú Eupen-Malmedy régió is megkapta az autonómiát. Az etnopolitikai decentralizáció és az autonóm régiók létrehozása Vallónia önálló identitásának kialakulásához vezetett. Ennek részét képezte az is, hogy követelték a vallon nyelveknek (a vallon mellett például a pikárd, lorrain és champenois változatoknak) a franciától elkülönülő etnolektusként való elismerését, ami egyúttal a flamand, a német és a francia bevándorlók nyelvétől való elkülönülést is jelenti. A következő illusztráció A kis herceg (Le Petit Prince) vallon és pikárd kiadását ábrázolja.

A kis herceg (Le Petit Prince) vallon és pikárd kiadása

A nemzetiségi hovatartozás és a nyelv/etnolektus kölcsönös kapcsolatának kihasználása általában ideológiai okokkal vagy politikai törekvésekkel hozható összefüggésbe. Gyakran várják a nyelvészektől, hogy egy nyelvváltozatot önálló nyelvnek, vagy éppen ellenkezőleg – politikai céljaiktól függően – egy másik (nemzeti és hivatalos) nyelv dialektusának minősítsenek. Ezt a kérdést azonban nem lehet pusztán nyelvi tényezők (szókincs és nyelvtani rendszer) alapján eldönteni. Nyelven kívüli kritériumok (a nyelv geopolitikai és történelmi háttere) is befolyásolhatják, hogy egy nyelvváltozat magas vagy alacsony státusszal rendelkezik-e. Max Weinreich híres megfogalmazásával élve: „önálló nyelv az a nyelvjárás, amelynek hadserege és hadiflottája van”.

Napjainkban is vannak egészen meglepő, furcsa esetek. Magyarországon 2004 és 2005 között egy kisebb csoport hivatalos úton próbálta meg magát hun nemzetiségi kisebbségként elismertetni. Ennek érdekében kellő számú aláírást is összegyűjtöttek, így az ügy a parlament emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága elé került. Képviselőjük azzal érvelt az ülésen, hogy a magyar nyelv a hun egyik nyelvjárása. Amikor megkérték, hogy mondandóját hun nyelven foglalja össze, akkor azt válaszolta, hogy “azáltal, hogy a mai magyar nyelvet is a hun egyik nyelvjárásának tekinthetem, ezért itt a teremben mindenki tud hunul”. A kormány és a kisebbségi területet felügyelő minisztérium az MTA szakértői véleménye alapján nem támogatta a hunok nemzetiségi kisebbségként történő elismerését. A szakértői vélemény megtalálható itt: http://www.nytud.hu/dok/hunszakvelemeny.html
Bővebben: http://www.origo.hu/itthon/20050412nemlesz.html

A nemzetiségi hovatartozásnak nem a nyelv az egyedüli meghatározója – ezt olyan példák igazolják, amelyekben ugyanazon nyelvhez (vagy változataihoz) eltérő nemzeti hovatartozás párosul. Például a Hollandiában élő hollandok és a Belgiumban élő flamandok nemzetiségtudata eltérő. Hasonlóképpen a németül beszélő, magukat németnek, osztráknak vagy svájcinak tartó emberek vagy az angol anyanyelvű britek, az amerikaiak, az ausztrálok és az új-zélandiak identitása. A volt Jugoszláviában kísérlet történt arra, hogy a horvátok, szerbek, bosnyákok és montenegróiak nyelvét egy egységes szerb-horvát nyelvként kezeljék, és ezzel erősítsék a „jugoszláv identitást”.

Amint a fenti példák bizonyítják, lehetetlen minden nemzetiségi csoporthoz hozzárendelni egy külön nyelvet/etnolektust – vagy megfordítva. Ez gyakran nehéz feladat a nemzetállamok esetében is. A nemzetállamokra jellemző, hogy a vezetők/politikusok és egyes érdekcsoportok saját nyelvváltozatuk státuszának és presztízsének növelésével akarják hangsúlyozni és kiemelni az adott nemzetiség különbözőségét más nemzetiségi csoportoktól. Ezzel ellentétes irányú folyamatot is ismerünk: amikor egy csoport a nyelvváltozatok közötti különbségekre alapozva akarja megteremteni és megerősíteni identitását.

A hui egy csaknem 10 millió főt számláló kínai muszlim közösség, amelyet a kínai jog és a kínai kormány kisebbségnek ismer el. Nyelvi alapon azonban nem különülnek el. A muszlim világban a vallási szertartások nyelve általában az arab, amit a huik nem használnak a hétköznapi kommunikációban. A hui nép nemzetiségi identitását azonban megerősítette az, hogy őket hivatalosan is autonóm nemzetiségi kisebbségnek, lakóhelyüket, az észak-kínai Ninghsziát pedig autonóm területnek ismerik el. A hui nép jó példája a vallási elkülönülésen alapuló etnikai-vallási identitásnak.

Az írásrendszerekről szóló fejezetben a dungán népről is szó esik. A dungánok Kirgizisztánba és Kazahsztánba települt, kínaiul beszélő hui muszlimok leszármazottjai. Mivel diaszpórában (más nyelvű, tehát jelen esetben nem kínai nyelvű közösségbe beékelődve) éltek, nyelvük a kínai nyelvektől elkülönülten fejlődött, és olyan mértékben megváltozott, hogy etnikai-vallási identitásuk nemzetiségi identitássá alakult, aminek van nyelvi összetevője is.

A ruszinok közösségi identitásának megteremtéséhez is felhasználták a nyelvi és nemzetiségi elemekre koncentráló folyamatokat. A ruszinok közép-európai, keleti szláv nyelvváltozatokat beszélő közösségek, akik a Kárpátokban élnek (vagy éltek), és a keleti kereszténység kultúrköréhez tartoznak (például a cirill ábécét használják). A ruszin számos változatot foglal magában: a lengyelországi lemkót, a szlovákiai eperjesi ruszint, az ukrajnai kárpátaljai ruszint, az észak-magyarországi pannóniai ruszint, a vajdasági ruszint, illetve egyesek szerint a lengyelországi és ukrajnai bojkó változatokat, valamint az ukrajnai hucult. Elsőként a vajdasági ruszin nyelv számára dolgoztak ki hivatalos, sztenderd irodalmi nyelvváltozatot, ami Vajdaság Autonóm Tartomány egyik hivatalos nyelve lett. Ez a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság fennállásának idején történt. A következő fotó a Vajdaság fővárosában, Újvidéken/Novi Sadban készült, és egy többnyelvű táblát ábrázol, amelyen szerbül, horvátul, magyarul, szlovákul, románul és ruszinul szerepel az „autóbusz-pályaudvar” felirat.

Fotó: Tomasz Wicherkiewicz

A jugoszláv időkben a Vajdaságban kellő alapossággal kidolgozták ugyan a ruszin sztenderdizált változatát, de ez nem tekinthető a ruszin nyelv valamennyi változatára vonatkozó normának. A ruszinok politikai helyzete országok szerint eltérő. Hol előbb, hol később történt meg a ruszinok önálló nemzetiségként/népként való elismerése. Ukrajnában például csak 2012-ben terjesztettek elő egy törvényjavaslatot, amelynek értelmében a kisebbségi nyelveknek, így a ruszinnak is, biztosítani kell a regionális nyelv státuszát. (Az ukrán nyelvtörvényt 2014 februárjában visszavonták, amely döntés nagy felháborodást váltott ki. Jelenleg folyamatban van az új nyelvtörvény kidolgozása.)

A 19. század végén világszerte megerősödtek a nemzetiségi mozgalmak. Többek között a nemzetiség által használt nyelvváltozat státuszának emelésére törekedtek. Ezek a nemzetiségpolitikai mozgalmak sok esetben azzal az egész világon elterjedt, európai eredetű ideológiával próbálták felvenni a harcot, amely szerint: nemzet = állam = nyelv.

A dolog pikantériája, hogy az így létrejött új államok nemzetfogalma is e három elemre épült. A francia forradalomtól kezdve, azaz az utóbbi nagyjából kétszáz évben ez a fogalmi hármas lett számos ország nemzetfogalmának alapeleme – különösen igaz ez a 20. századra. Még ma is általános, hogy egy (nemzet)államnak e modell szerint kell működnie. Ez a leegyszerűsített hármas megfeleltetés azonban könnyen megcáfolható, ha összehasonlítjuk a világ országainak számát a nemzetiségi csoportok megközelítőleges számával és a világ nyelveinek számával. Számos országban etnikai homogenitás megteremtésére törekednek, vagyis próbálják az ország lakosságának egészét egységesíteni, és elérni azt, hogy a teljes lakosság egy oszthatatlan nemzet részének érezze magát. Az etnikai homogenitás megteremtésére irányuló politikának nyelvek is áldozatul eshetnek; különösen azok, amelyeknek nincs a nemzeti nyelvekhez hasonló politikai státuszuk és társadalmi elfogadottságuk. A hivatalosan el nem ismert kisebbségi csoportok a 20. és 21. században nemzetiségi-nyelvi mozgalmakkal válaszoltak erre a helyzetre, céljuk különféle kisebbségi jogok biztosítása volt, például:

• nemzetiségi kisebbségként való elismerés,
• különleges területi státusz biztosítása,
• politikai-területi autonómia biztosítása,
• a nyelvváltozat státuszának javítása azáltal, hogy külön nyelvként ismerik el,
• a nyelvváltozat közvetítő nyelvként, második nyelvként, vagy egyenjogú, hivatalos nyelvként történő elismerése egy adott területen.

Jó példa erre a Nunavut nevű közigazgatási egység létrehozása Kanadában. Nunavut a kanadai inuitok nyelvén azt jelenti, hogy a ’mi földünk’. Nunavut hivatalosan 1999. április 1-jén vált ki az Északnyugati területekből a Nunavut törvény (Nunavut Act), illetve a Nunavuti Földigény Egyezmény törvény (Nunavut Land Claims Agreement Act) révén. Nunavut lakossága mindössze 31.000 fő, ennek kb. 84%-a kanadai inuit (inuktitut). A terület magas fokú autonómiát kapott, az inuktitut hivatalos nyelv lett (az angol és a francia mellett). 2008-ban elfogadták a nyelvtörvényt és a nyelvvédelmi törvényt. E szerint például 2011 óta a nunavuti államigazgatásban lehet használni az inuktitut nyelvet, s a helyi parlament tagjaitól is megkövetelik az inuktitut nyelv ismeretét.

http://commons.wikimedia.org/wiki/Nunavut#mediaviewer/File:Nunavut-map.png

http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Nunavut_Stop_Sign_SVG.svg?uselang=hu

Ahogy ebben a fejezetben számos alkalommal hangsúlyoztuk, a világ országainak jelentős része többnemzetiségű és soknyelvű. IIyenek például:

• Pápua Új-Guinea és az Indonéz Köztársaság (Új-Guinea szigetén, amelyen a két ország osztozik, kb. ezer nyelvet beszélnek);
• Óceánia területén két szigetország: a Vanuatui Köztársaság és a Salamon-szigetek;
• Ázsiában az Indiai Köztársaság, a Kínai Népköztársaság, Malajzia, Nepál, Mianmar (Burma), és a Vietnámi Szocialista Köztársaság;
• Afrikában a Kameruni Köztársaság, a Kongói Demokratikus Köztársaság, a Közép-afrikai Köztársaság, a Csádi Köztársaság és a Tanzániai Köztársaság;
• továbbá az Amerikai Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció is.

Sokkal nehezebben találunk egynyelvű és egynemzetiségű országokat. Nemzetiségi és nyelvi szempontból a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot és a Koreai Köztársaságot tartják a világ leghomogénebb országainak. Csaknem teljesen homogénnek mondható országok továbbá a Haiti Köztársaság, a Kubai Köztársaság, Saint Vincent és a Grenadine-szigetek (a bennszülött indián lakosság nagy része elhagyta a szigetet), a közép-amerikai Salvadori Köztársaság, az óceániai Szamoai Független Állam, az afrikai Ruandai Köztársaság és Burundi Köztársaság, továbbá az indiai-óceáni Maldív Köztársaság. Talán a Vatikán tűnhet a világ „leginkább egynyelvű” államának, habár két hivatalos nyelve van, az olasz és a latin. Igaz, a latint még a Vatikán hivatalos honlapján sem használják: http://www.vaticanstate.va/content/vaticanstate/it.html. Azonban a valóság az, hogy a Vatikánban élő katolikus klérus, tisztségviselők és személyzet soknemzetiségű természetéből adódóan a Vatikán valójában soknyelvű állam. „Vatikáni nemzetiségi identitás” pedig aligha létezik.

TERÜLETI VÁLTOZATOK ÉS HELYI IDENTITÁS

Végül ejtsünk pár szót a területi változatok néhány vonatkozásáról, amelyekhez ugyancsak társulhat identitás! Itt érdemes megjegyezni, hogy a nyelvhasználat módja alapján a nyelv különféle változatait a következő három szempont szerint csoportosítjuk:

• társadalmi változatok (szociolektusok), amelyeket csak a társadalom bizonyos rétegei/csoportjai használnak (kor, nem, képzettség stb. szerint),
• területi változatok (dialektusok), amelyeket csak az adott nyelvterület bizonyos részein használnak,
• funkcionális változatok, amelyeket az a helyzet/szituáció és funkció határoz meg, amelyben a nyelvet használják. Ide sorolhatjuk a stilisztikai változatokat is.

Egy-egy nyelvváltozat nem feltétlenül illeszthető be egyetlen kategóriába. Például előfordulhat, hogy egy adott régió egy bizonyos társadalmi csoportja vagy egy társadalmi csoport csak bizonyos szituációkban használ egy nyelvváltozatot.

A területi nyelvváltozatok kialakulhatnak kisebb és nagyobb területeken is. Abban az esetben, amikor egy nyelvet több államban beszélnek, országonként alakulhatnak ki területi változatok. Így például a franciának különböző változatait beszélik Franciaországban, Svájcban, Belgiumban és Kanadában. Kisebb területeken is – akár egy településen – is létrejöhetnek helyi nyelvváltozatok (nyelvjárások, azaz dialektusok). Továbbá vannak olyan területi változatok is, amelyek akár közigazgatási határokon is átnyúlhatnak, például a német alemann nyelvjárást a francia-német és a svájci-német határ mindkét oldalán beszélik.

NYELVJÁRÁS VAGY REGIONÁLIS NYELV?

A regionális köznyelv egy olyan területi változat, amelyben jelen vannak a régió nyelvjárásainak egyes jellegzetességei. A nyelvjárásokból elsősorban hangképzési, kiejtési jellegzetességeket mutat, kisebb mértékű az eltérés a szókészletben. Tehát a regionális köznyelv a nyelvjárások és a köznyelv között helyezkedik el. Beszélői írásban az irodalmi nyelvváltozatot használják, míg élőszóban a regionális köznyelvet. A regionális köznyelv beszélői nem alkotnak kisebbséget. Ugyanakkor nem mindig egyértelmű, hogy nyelvjárásról, regionális nyelvről vagy kisebbségi nyelvről beszélünk-e. Nem mindig könnyű eldönteni azt sem, hogy helyi nyelvjárási sajátság-e vagy a többségi nyelv hatására alakult ki. Így a magyar nyelv szlovákiai változataiban az ebédre megy, ebéden van kifejezések egyszerűen ’ebédelni megy’, illetve ’ebédel’ jelentésben (is) használatosak. Ez a magyar(országi) köznyelvtől eltérő jelenség nem a nyelvjárások jellemzője, hiszen tudni lehet, hogy a szlovák nyelv hatására keletkezett (íst’ na obed, byt’ na obede).
(http://hhrf.org/netpansip/ungparty/docu/interju/lanstyak.php)

Például a határon túli magyar nyelvváltozatokat tekinthetjük regionális köznyelvnek („erdélyi magyar”, „felvidéki magyar”, „kárpátaljai magyar” stb.), ugyanakkor találkozhatunk ezeken a területeken a magyar nyelv különböző nyelvjárásaival is. Ezek között vannak olyanok is, amelyek átnyúlnak az országhatárokon. A palóc nyelvjárást például Magyarországon és Szlovákiában is beszélik, de létezik a palóc vidéki regionális köznyelv is. Mindazonáltal a Szlovákiában beszélt palóc része a szlovákiai magyar nyelvváltozatnak, azaz kisebbségi nyelv is Szlovákiában.

NYELVJÁRÁS ÉS SZTENDERD

Európában a nyelvjárásokat gyakran szembeállítják a sztenderddel, amely minden beszélő számára semleges, tekintet nélkül arra, hogy honnan származik. Ugyanakkor azért meg kell jegyeznünk, hogy a sztenderd sem más, mint egy nyelvváltozat: távolról sem „a nyelv”, csak egyetlen változat a sok közül.

Nyelvjárás és sztenderd között a földrajzi elterjedtségen kívül jó néhány különbség van. A nyelvjárásokat általában azokkal használjuk, akiket jól ismerünk (családtagokkal, barátokkal, szomszédokkal), informális, nem hivatalos helyzetekben (magánbeszélgetésben, szabadidőben stb.), többnyire beszélt változatként él, és csak ritkán szerepel írásban. Természetes módon sajátítják el (vagyis a szó szoros értelmében vett tanulás nélkül); nincsen sztenderdizált változata, a beszélők intuíciója dönt az adott nyelvjárás számára elfogadható változatról. (A fentiek elsősorban tipikus jellemzők, lehetnek olyan nyelvjárások, amelyek helyzete eltérő.)

Ezzel szemben a sztenderd változathoz szokás társítani az oktatást, az írást, a könyveket, a közéletet, valamint az olyan formális helyzeteket, amelyek tudatos és megtervezett nyelvhasználatot követelnek meg. Részben a fenti különbségeknek köszönhető, hogy a nyelvjárásokat gyakran szokták „műveletlen” változatnak bélyegezni, és a sztenderdet tartják műveltnek, pallérozottnak. Ez a nézet sokáig tartotta magát Európa-szerte a 20. század második felében. Különösen az 1950 és 1980 közötti évtizedekben sok szülő azért nem beszélte a helyi dialektust a gyerekeivel, mert úgy vélte, hogy a sztenderd változat használata hasznosabb lesz az iskoláztatás során, és később a boldogulásuknak is ez lesz a kulcsa. Valószínűleg nem voltak tudatában annak, hogy a gyerekek könnyedén el tudnak sajátítani egynél több nyelvváltozatot is, és annak sem, hogy ha a gyerekek otthon a helyi dialektust beszélik, ez nem lesz akadálya annak, hogy iskolásként a sztenderdet is megtanulják beszélni és írni is. A tendencia következtében azonban sok európai nyelvjárás is veszélyeztetetté vált. E szülők gyerekei számára a nyelvjárás már nem fogja a legtermészetesebb beszédmódot jelenteni. Talán felszedtek belőle valamennyit a nagyszüleiktől, barátoktól vagy szomszédoktól, de nem beszélték folyékonyan, ezért ez a nemzedék már nem beszélt a gyerekeihez az adott nyelvjárásban. Ez az a jellemző forgatókönyv, amely igen gyorsan a nyelv vagy a nyelvjárás komoly veszélyeztetettségéhez vezet.

Ez a hozzáállás a 20. század végére a dialektusok szerencséjére Európában széles körben megváltozott, és a helyi változatok elkezdtek újra népszerűvé válni. A beszélőket többé nem bélyegzik meg tájszólásuk miatt, a szavak és szólások pedig annak a régiónak a szimbólumaivá váltak, ahová az emberek büszkén tartoznak, és manapság már gyakran feltűnnek helyi termékek reklámjain, illetve turistáknak szóló szövegekben.

Ezt támasztja alá a finnországi Helsingin Sanomat című napilap kísérlete is. Ennek során nemrégiben egy kelet- és egy nyugat-finnországi nyelvjárást beszélő bemondót kértek meg arra, hogy a híreket saját dialektusukban olvassák fel. Természetesen a nézők reakciója is érdekes volt, de a két bemondó véleményét is megkérdezték, akik nemcsak anyanyelvjárásukban különböztek, hanem életkorukban is. Az ötvenes években született nyugat-finnországi származású híradós határozottan azon az állásponton volt, hogy a hírolvasónak sztenderd változatban kellene megszólalnia, mert a tájszólás csak eltereli a figyelmet a lényegről, vagyis véleményében tükröződött a fent említett, 20. század közepén lezajlott eltávolodás a helyi változatoktól. A kelet-finnországi, hetvenes években született bemondónő azonban bátran használja nyelvjárását informálisabb helyzetekben, még konfliktushelyzeteket is felvállalva, noha egyetemista korától kezdve ennek ellenkezőjét tanácsolták neki. A kísérlet részleteiről bővebben: http://www.nyest.hu/renhirek/hogy-jar-a-bemondok-nyelve

Magyarországon is feltűnt a közelmúltban egy fiatal meteorológus, aki az egyik hírcsatornán palócos kiejtéssel ismertette estéről-estére az időjárási helyzet alakulását. Ezt a nézők túlnyomó többsége rokonszenvesnek, illetve kimondottan kedves jelenségnek tartotta. Általában azonban a fiatalabb generációk körében nagyfokú egységesülés, illetve a tájszólások elhalványulása figyelhető meg. Ma már csak az ismeri és beszéli jól az adott tájegység (egyes esetekben archaikusnak mondható) nyelvjárását, aki nagyszülei, esetleg dédszülei közelében nevelkedett fel. Egy jellemző példa alapján úgy vázolható fel nyelvhasználatuk alakulása, hogy ezek a gyerekek már a helyi általános iskolában elkezdenek ismerkedni a sztenderd magyarral vagy egy ahhoz közeli változattal. Mire a középiskolai felvételire sor kerül, addigra olyan jól elsajátítják, hogy a nyelvjárási jellemzők már nem mindenkinek tűnnek fel, hiszen addigra megtanulják a két kódot más és más nyelvhasználati színterekhez kötni. (A szakirodalomban a kétnyelvűségnek ezt az esetét kettősnyelvűségnek nevezik, vö. angol bidialectalism). A középiskolai és egyetemi tanulmányok mindezt tovább erősítik. Általában megmarad az eredeti nyelvjárási kompetencia is, amelyet a fiatalok otthon, szüleikkel, illetve a ténylegesen csak az adott nyelvjárást beszélő idősebbekkel gyakorolhatnak. Szemléletváltozásra utal az elmúlt évtizedekhez képest, hogy egyre több fórumon (hagyományőrző klubok, nyelvjárási mesemondó versenyek, iskolai feladatok stb.) ismerik el a nyelvjárások értékét, identitáshordozó szerepét, illetve jelentőségét a helyi kultúra megőrzésében.

Hagyományőrző fiatal palóc viseletben
Fotó: Kovács Kornél