Írás

A VILÁG ÍRÁSRENDSZEREI, AZ ÍRÁSRENDSZEREK TIPOLÓGIÁJA

Az írás a nyelvben foglalt információ tárolásának és közvetítésének rendszerezett és többnyire sztenderdizált, vizuális vagy tapintható jelekből álló eszköze. Az írás többé-kevésbé időtálló anyagra (papír, kő, agyag, nyírkéreg, fa, fém, bőr, papirusz, elektronikus adathordozók stb.) rögzített jelek összessége. A beszédtől eltérően az írás nem velünk született képesség, hanem tudatos és hosszas munkával tanuljuk meg.

A kultúra nyelven keresztüli áthagyományozásának két eszköze van: a szóbeliség és az írásbeliség. A nyelvek túlnyomó többsége elsősorban vagy kizárólag szóbeliségben él. Ezek között vannak olyanok, amelyeknek soha nem is volt írásbelisége, ilyenek például Ausztrália őshonos nyelvei. Azután léteznek olyanok, amelyek számára ugyan megteremtették az írásbeliség alapjait, de valamilyen okból a közösség nem használja. Ezekben az esetekben elsősorban a szóbeliség őrzi a társadalmi és etnikai örökséget. Létezett azonban néhány olyan nyelv is, amelyet csak írásos formában használtak, például a kawi (az ójávai nyelvtanon alapuló irodalmi nyelv, amely szókincsének jelentős részét az óind szanszkritból kölcsönözte), a klasszikus tibeti vagy a klasszikus kínai wenyan.

Az írás története megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt kezdődött, de az elbeszélés grafikus megjelenítésének első kísérletei (barlangrajzok, agyagtáblák) 10.000–20.000 évvel ezelőttre tehetők. Az agyagtáblákba vésett ékírás az írás legrégebbi fennmaradt formája, amelyet több, azóta kihalt nyelv lejegyzésére használták. A nyelvészeknek sikerült néhány ékírásos nyelvemléket megfejteniük, pl. sumér, akkád, óperzsa és ugariti nyelvűt. Kevésbé időtálló anyagokon (fa, fakéreg, bőr, csont, állatok meszes váza, papirusz és papír) csak későbbi emlékeink maradtak fenn.

* * *

Az írásrendszereket az egyes vizuális jelek (grafémák/írásjegyek) és a jelentésük közötti kapcsolattól függően különbözőképpen rendszerezik, például így:

szemasziografikus rendszerek (a görög σημασία [semasía] ‘jelentés, jelölés’ szóból), amelyekben a grafikai jelek közvetlenül utalnak bizonyos fogalmakra, és nincsenek semmilyen nyelvi struktúrához hozzárendelve (egyes nyelvészek szerint ezek nem is írásrendszerek);

glottografikus rendszerek (a görög γλῶττα [glõtta] ‘nyelv’ szóból), amelyek a nyelv elemeit grafémákkal jelölik.
Ezen belül csoportokat különböztetünk meg attól függően, hogy a rendszer a nyelv melyik szintjét jeleníti meg:

• logografikus írás (a görög λόγος [lógos] ‘gondolat, szó, értelem’ szóból), amelyben a grafikai jelek egyszerű vagy összetett fogalmakat jelölnek:
  • a piktografikus írás (képírás) olyan grafémákat használ, amelyek a környező világ vizuális (képi) megjelenítései, és nagy mértékben hasonlítanak az általuk megjelenítettekhez;
  • ha a grafikai jel és a fogalom között már nem egyértelmű a kapcsolat, hanem ezeknek a(z eredetileg piktogramokra visszavezethető) jeleknek és a fogalomnak az absztrakt kapcsolatán alapul, akkor ideografikus írásról beszélünk (ideogrammákkal történő írás);
• fonografikus írásrendszerek (hangjelölő írás, a görög φωνή [phōnē] ‘hang’ szóból), amelyekben az egyes grafémák a nyelv egy hangját vagy szótagját jelölik.

 

SZEMASZIOGRAFIKUS RENDSZEREK

A jukagirok piktografikus szerelmesleveleket írtak egymásnak, amelyek közül néhány fenn is maradt. A lenti illusztráció egy jukagir lány szerelmeslevele, amelyet egy fiatalembernek írt. A fenyőfákra emlékeztető jelképek embereket jelenítenek meg. A c-vel jelölt fa a levél írója (a pontok sorozata a lány hajfonatát ábrázolja). A b jelkép a levél címzettje, a lány egykori szerelme, aki most már egy orosz nővel él (az orosz nőt az a jelkép jeleníti meg). Az orosz nőt jelképző fenyőfától induló és a b és c fenyőfák közé tartó vonal azt jelenti, hogy az orosz nő elválasztotta egymástól a jukagir szerelmespárt. Az új kapcsolat azonban eléggé viharos, ezt az a és b fenyőfa közé húzott keresztirányú vonalak jelzik. A c alak köré rajzolt vonalak (sokszög) az elhagyott lány szomorúságát jelzik, azt, hogy magányosan él jukagir otthonában. A kacskaringós vonal azt jelenti, hogy még mindig gondol a férfira. De van egy másik fiatalember (d), aki sokat gondol a levél írójára (ezt is kacskaringós vonal jelzi). Ha a címzett vissza akar térni a levél írójához, akkor ezt gyorsan meg kell tennie, mielőtt még az orosz lánynak és a b-vel jelölt férfinak gyerekei születnének (ezt a bal oldalra rajzolt két kis fenyőfa jelzi).

Sampson 1985: 28-29

A kép által közvetített üzenet viszonylag részletes. A levél írója hagyományokon alapuló jelképeket használt, ami azt jelenti, hogy megértéséhez ismerni kell a „leírt” jeleket és azok jelentését. Azonban az egyes jelek nem a nyelv elemeire utalnak, és ezért többféle, egyaránt érvényes módon adhatók vissza szavakkal. Csak a levél általános üzenete, általános jelentése egyértelmű. Sok nyelvész szerint ezért a jukagir szerelmeslevelekben használt jelrendszer nem is tekinthető írásnak. Úgy gondolják, hogy ezek inkább nyírfakéregbe metszett képek.

PIKTOGRAFIKUS ÍRÁSRENDSZEREK

A kínai nahszik, egyes bennszülött amerikai törzsek (pl. odzsibve), az eszkimók (pl. az alaszkai inuitok), a paleoszibériai népek, a régi kínaiak, az ókori egyiptomiak és mások is használnak és használtak piktografikus írásrendszereket. Ezeken kívül a húsvét-szigeteki rongo-rongo feliratokat és a maja írást is a piktografikus írásrendszerek közé sorolhatjuk.

A nahszi főként Kína délnyugati régióiban, Jünnan tartományban és a vele szomszédos Szecsuán tartományban, valamint Tibetben és Burmában élő nem kínai nép. A sok különböző nyelvjárásból álló nahszi nyelv a tibeto-burmai nyelvek közé tartozik. A nahszi írásrendszert, pontosabban a dongba és a geba írást már a tibetiek buddhizmus előtti vallásának, a bön vallásnak a papjai is használták szent szövegek lejegyzésére. Főként piktogramokból (képjelek), ideogrammákból (képírásjelek) és fonetikus (hangjel írásos), szótagjelölő egységekből áll. Az utolsó, még jelenleg is használt piktografikus írásrendszerek egyike (Tajvanon, a Kínai Köztársaságban, más rendszert használnak). Ma már nagyon kevés dongba pap van, és ők is ritkán használják ezt az írást vallási célokra, a nahszik között mégis egyre népszerűbbé válik: növekszik azoknak a száma, akik a dongba írást használják hétköznapi helyzetekben is, pl. a turizmusban és a szolgáltatásokban.

Nahszi. Fotó: Tomasz Wicherkiewicz

Vannak olyan emlékek, amelyekről nem lehet eldönteni egyértelműen, hogy írás-e vagy pedig más jelek sorozata. Nézz utána, mit tudunk a húsvét-szigeteki rongo-rongóról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Rongorongo

http://en.wikipedia.org/wiki/Rongorongo

A ősi maja írás igen rejtélyes. Piktografikus írásnak (képírásnak) vagy az ideografikus írás és a szótagírás keverékének tartják. A mai maja írás sokkal ismerősebb: a spanyol ábécén, tehát latin betűkön alapuló alfabetikus írás számos diakritikus jellel (mellékjellel).

Maja felirat a kései klasszikus korból

Figyelmeztető tábla turistáknak maja nyelven (Uxmal, Yucatán-félsziget) jukaték nyelven
Fotó: Tomasz Wicherkiewicz

IDEOGRAFIKUS ÍRÁSRENDSZEREK

A legismertebb ideografikus írás a kínai írásrendszer, amelyet túlnyomórészt a kínai nyelvek és részben a japán, a koreai és régebben a vietnami nyelv rögzítésére használták, ill. használják. A kínai nyelvek (mandarin kínai, wu, jüe, min, hsziang, hakka, gan) oly mértékben különböznek egymástól, hogy beszélőik között az egyetlen lehetséges kommunikációt valószínűleg a kínai írásrendszer használata jelenti.

A japánban a kínai ideogrammák a japán szótagírással, a kanával egészült ki. A koreai is és a vietnami is a kínai rendszert alkalmazta; az előbbi ma már csak Dél-Koreában használatos, a vietnamiban pedig az ideografikus írást a portugál helyesíráson alapuló latin ábécé váltotta fel (amelyet például a vietnamira is jellemző tónusok jelölésére szolgáló diakritikus jelekkel bővültek).

SZILLABIKUS ÍRÁSRENDSZEREK (SZÓTAGÍRÁS)

A szótagírás valószínűleg egyszerűsített ideogramma- vagy piktogramrendszerekből (képírásjelekből vagy képjelekből) alakulhattak ki úgy, hogy elhomályosult a kapcsolat a jelek és a fogalmak között. A későbbiekben egy jellel a fogalmat jelölő hangsor kapcsolódott össze, a nekik megfelelő egy-egy szótagot jelölve. Így jött létre a késősumér és a későegyiptomi írásrendszer, később pedig a japán kana szótagírás (hiragana és katakana).

India bráhmi eredetű írásrendszereinek többsége szótagírás (vagy alfabetikus szótagírás, más néven abugida). Ezeket az írásrendszereket használják az észak-indiai indoeurópai nyelvek (pl. dévanágari, bengáli, gudzsarati, gurmuki, orija és mások), de a dél-indiai dravida nyelvek is (tamil, telugu, kannada, malajalam).

Észak-Amerikában számos kísérlet történt arra, hogy szótagábécével jegyezzék le az őshonos indián és eszkimó nyelveket. Az egyik legismertebb ilyen szótagábécét, a tsalagit, egy észak-karolinai cseroki indián, Sequoyah dolgozta ki. Írásrendszerében minden graféma egy mássalhangzóból és magánhangzóból álló szótagot jelölt.

A honlap kezdőlapja: http://www.languagegeek.com/rotinonhsonni/tsalagi/tsa_syllabarium.html

Szintén szótagírás (pontosabban alfabetikus szótagírás) a dené. Ez egyike a keresztény misszionáriusok által a kanadai bennszülöttek nyelveinek leírására kidolgozott kanadai alfabetikus szótagírásoknak. Főként a na-dene nyelvcsalád egyik ágának, az atapaszk nyelveknek a lejegyzésére szolgált.

A honlap kezdőlapja: http://www.languagegeek.com/dene/kashogotine/north_slavey.html

A szótagírást az inuit eszkimók által lakott kanadai autonóm régióban, Nunavutban még az ott élő külföldiek is gyakran használják – lásd alább a régió fővárosában, Iqualitban dolgozó lengyel pilóta névjegykártyáját.

Forrás: Paweł Torz

ALFABETIKUS ÍRÁSRENDSZEREK (BETŰÍRÁS, ÁBÉCÉÍRÁS)

Az ábécék olyan írásrendszerek, amelyekben egy-egy jel (betű vagy betűkapcsolat) az adott nyelv egy beszédhangját jelöli. Azokat a rendszereket, amelyekben kölcsönösen egyértelmű a graféma–beszédhang megfelelés, fonemikus ábécének nevezzük. Ilyen például a magyar vagy a finn, amelyek egy-egy kivételtől eltekintve szigorúan fonemikusnak tekinthetők. A magyar esetében ez a kivétel az azonos hangot jelölő j és ly. A w, az x és az y pedig leggyakrabban idegen szavakban és régi magyar nevekben fordul elő.

A legrégebbi alfabetikus írásrendszerek a sémi nyelvekben (föníciai, héber és arab) jöttek létre, amelyekben a betűk főként vagy kizárólag a mássalhangzókat jelölték. A kizárólag mássalhangzókat jelölő alfabetikus írásrendszereket abdzsadnak nevezzük. A magánhangzókat – főleg a rövideket – vagy egyáltalán nem, vagy kiegészítő diakritikus jelekkel (mellékjelekkel) jelenítik meg. A hétköznapi modern arab és héber szövegekben a nem jelölt magánhangzókat az olvasónak – a nyelvtudása alapján – magának kell „odaképzelnie”. A ma használatos alfabetikus írásrendszerek (pl. görög, latin, cirill) többsége a föníciai írásból alakult ki.

Az örmény ábécé
http://demetrius.5mp.eu/web.php?a=demetrius&o=lreKOPGRkz

A világ legkisebb és legveszélyeztetettebb nyelvei többnyire az alfabetikus írásrendszerek valamelyikét használják, ha van egyáltalán írásbeliségük. Ábécéjük többnyire a latinon vagy a cirillen alapul. Ha ezeknek a nyelveknek a leírására írásrendszereket dolgoznak ki, általában azok is az említett két ábécé valamelyikén alapulnak (a cirill ábécét természetesen többnyire a korábbi Szovjetunió területén és Mongóliában használják).

A lenti illusztráció a Dél-Dagesztánban (az Oroszországi Föderáció köztársasága az észak-kaukázusi régióban) használt karata nyelv ábécéjét mutatja be. Az ábécét a beszélők dolgozták ki, miután a dagesztáni hatóságok és nyelvészek ezt nem voltak hajlandók megtenni. Azonban karata nyelvű oktatás híján, amely részben az írásbeliség hiányára vezethető vissza, a nyelv generációk közötti átadása sem könnyű.

A mongol nyelv jó példa az írásrendszer politikai okokból történő megváltoztatására. A mongol nyelv hagyományos alfabetikus írásrendszerét az ujgur írás alapján dolgozták ki. 1946-ban a mongol kommunisták úgy döntöttek, hogy a hagyományos írásrendszer helyett a cirill ábécét kell használni, amitől azt remélték, hogy a fiatalabb generációk majd nem tudják elolvasni a mongol irodalom klasszikusait. Az 1994-es mongol politikai fordulat után ugyan ismét bevezették a hagyományos mongol írásrendszert, de manapság inkább csak szimbolikus szerepe van, és főként művészi kifejezőeszközként alkalmazzák. Belső-Mongóliában (a Kínai Népköztársaság autonóm tartományában) azonban, ahol a lakosság 17 százaléka (4 millió fő) mongol, még mindig használatban van a hagyományos mongol ábécé.

A hagyományos mongol írásrendszert vették alapul a Kínához tartozó Belső-Mongólia más kisebbségi nyelveinek leírásához is. Ilyen kisebbségi nyelvek pl. az evenki (az Ethnologue szerint 11.000 beszélője van Kínában, 1000 Mongóliában), a xibe (30.000 beszélő) és az ojrát (139.000 beszélő Mongóliában és 139.000 Belső-Mongóliában).

ÁTÍRÁS

Vannak olyan írásrendszerek, amelyeket csak a nyelvészek, néprajzkutatók, népzenekutatók stb. használnak saját kutatási céljaikra, például korábban ismeretlen vagy írásbeliséggel, ill. írásrendszerrel nem rendelkező nyelvek rögzítésére. Ezeknek a szövegek a lejegyzésére leggyakrabban a fonetikus átírást alkalmazzák. Ez olyan jelölési rendszer, amelyben minden beszédhangnak megvan a maga állandó grafikai megjelenítése. Az ilyen jelrendszereket fonetikus ábécéknek hívjuk. A fonetikus átírás készítéséhez vagy olvasásához nem szükséges ismerni sem a nyelvet, sem a nyelv írásrendszerét. A nyelvészet egyes területei kidolgozták a számukra leginkább megfelelő átírási rendszert (pl. a magyar nyelvjárási szövegeket általában a magyar egyezményes átírási rendszer szerint jegyzik le). A fonetikusok azonban mindig is arra törekedtek, hogy kidolgozzanak egy olyan egységes rendszert, amely a világ bármely nyelvének lejegyzésére alkalmas. A Nemzetközi Fonetikai Szövetségnek (The International Phonetic Association) 1888-ban sikerült felállítania egy ilyen rendszert (International Phonetic Alphabet, IPA) (http://www.langsci.ucl.ac.uk/ipa), amelyet azóta is tökéletesítenek. Az IPA számos módosítást és kiegészítést követően 107, a mássalhangzók és magánhangzók leírását szolgáló jelből áll, amelyek főként a latin és görög ábécé betűin alapulnak. Ezenkívül 31 diakritikus jelet (mellékjelet) is tartalmaz, amelyek a 107 jel módosítására szolgálnak, továbbá 19 jelet az olyan szupraszegmentális tulajdonságok leírásárajelölésére, mint a hosszúság, a tónus, a hangsúly és az intonáció (http://www.langsci.ucl.ac.uk/ipa/IPA_chart_%28C%292005.pdf).

A következő honlap segítségével különbőző szövegek IPA-jelölésekkel való átírását lehet gyakorolni: http://www.cambridge.org/resources/0521612357/3744_Chapter%201%20additional%20problems.pdf.

Az írásrendszerrel nem rendelkező nyelveket gyakran csak az IPA-átírással leírt szövegek dokumentálják. A következő honlapon – ahol hanganyagokat és fonetikai átírásokat is találhatunk – ilyen anyagokat találhatunk: http://archive.phonetics.ucla.edu.

(Az IPA-átíráshoz a számítógépen speciális karakterekre van szükség, amelyeket egyszerűen letölthetünk bármelyik gépre. Léteznek olyan átírási rendszerek is, amelyek a szabvány billentyűzet karaktereit használják – az egyik legismertebb a SAMPA (Speech Assessment Methods Phonetic Alphabet) – melynek átírási szabályai megtalálhatók itt:

http://www.phon.ucl.ac.uk/home/sampa/index.html). A fonetikus átírásról és a SAMPA-ról további információk találhatók a 4. fejezetben.)

FELADAT:
Találsz-e olyan szavakat a magyarban, amelyekben ugyanaz a betű különböző hangokat jelöl? Keress olyan szavakat is, amelyekben ugyanazt a hangot különböző betűk vagy betűcsoportok jelölik!

GYAKORLATI TANÁCS
Az IPA jeleit már a világ számos nyelvének leírására használták. A világ nyelvei iránt érdeklődőknek nagyon hasznos lehet, ha ismerik ezt a rendszert.

A Nemzetközi Fonetikai Szövetség (International Phonetic Association) ’Az Északi szél és a Nap’ című mese egyszerűsített változatát választotta ki arra, hogy egymással összehasonlítható „mintákat vegyen” a nyelvek hangrendszeréből. A mese fordítását egy anyanyelvi beszélő felolvassa, majd a felvett hanganyagot az IPA jeleivel leírják. Ott találhatsz különböző nyelvű példákat (hanganyag és IPA-átírás).

ÁTBETŰZÉS

Ha két különböző írásrendszerű nyelvvel dolgozunk, sokszor szükség lehet arra, hogy az egyiket a másikra átírjuk. Ezt a folyamatot nevezzük átbetűzésnek, főként akkor, ha a forrásszöveget alfabetikus írással írjuk át. Minél következetesebb az átbetűzés, annál könnyebb dolgozni az átbetűzött szöveggel. A kétértelműségek és félreértések elkerülésére egyes országok szabványosított, hivatalos átbetűzési rendszereket fogadtak el saját írásrendszerük átbetűzésére. Például a Kínai Népköztársaság kormánya a pinyin átbetűzési rendszert propagálja a kínai ideogrammák/képírásjelek átírására. Japánban hagyományosan a Hepburn-féle átírást (romadzsi) használják.

KIS NYELVEK ÍRÁSOS FORMÁJÁNAK KIDOLGOZÁSA – GRAFIZÁCIÓ

Mühlhäusler (1990: 205) megállapítása szerint egy nyelv vagy nyelvváltozat írásos formájának kidolgozása (grafizáció) nemcsak a megfelelő helyesírási szabályok megalkotását foglalja magába, hanem kulturális, vallási, politikai és történelmi kérdésekben is döntéseket kell hozni. Ha ezen szempontok figyelembe vétele nélkül dolgoznak ki egy rendszert, akkor az nem lesz több egy egyszerű átírásnál.

A grafizáció során figyelembe kell venni, hogy az adott közösség használt-e valaha saját nyelve leírására valamilyen írásrendszert, vagy az mindig csak szóbeliségben létezett.

Az egyes írásrendszerek kulturális és vallási beágyazottságát sem hagyható teljesen figyelmen kívül. Diringer (1968) véleménye szerint „az ábécé a vallást követi”. A keleti ortodox egyház például hagyományosan a cirill, a nyugati kereszténység (főként a katolikus egyház) a latin, az iszlám, az arab, a judaizmus pedig a héber írást használta. Amikor egy nyelv leírására kiválasztanak egy adott írásrendszert, az gyakran azt is jelenti, hogy megerősítik az adott nyelv kapcsolatát egy bizonyos kultúrkörrel. Megtörténhet, hogy két egymáshoz nagyon hasonló nyelvváltozat két külön nyelvvé válik azáltal, hogy eltérő írásrendszereket kezdenek el alkalmazni. Ez történt a szerb és a horvát, a hindi és az urdu, a kínai és a dungán, valamint a múltban a román és a moldáv nyelvek esetében.

Nézzünk meg egy rövid dungán nyelvű videót: http://www.youtube.com/watch?v=X9TMy06J7XU&feature=related.

A dungánok a mai Kirgizisztánba és Kazahsztánba települt, kínaiul beszélő hui muszlimok leszármazottjai. Mivel Kínától elszigetelve éltek, és a cirill ábécét használták, a dungán nyelv jelentős változásokon ment keresztül, és most már nagy mértékben különbözik a kínai dialektusoktól. Ezért külön etnolektusnak (etnikai csoport által használt nyelvváltozatnak) tartják.

Egyes nemzetállamok vezetői a társadalom kulturális átalakításának részeként az írásrendszert is megváltoztatták, például M. K. Atatürk török államférfi, aki az arab írásmódon alapuló ábécé helyett bevezette a latin ábécét, valamint elrendelte az arab eredetű jövevényszavak kiirtását a török nyelvből. Az előzőekben említett, a mongol nyelv írásrendszerére vonatkozóan bevezetett változás is hasonló jellegű volt. Ezeknek az írásreformoknak az volt a céljuk, hogy közelebb vigyék az adott társadalmat Nyugat-Európához (Törökország esetében), ill. a Szovjetunióhoz (Mongólia esetében). A lengyelek 1863-as januári felkelésének eltiprása után az Orosz Birodalom a lengyel nyelv írásrendszerét latin betűsről cirill betűsre akarta változtatni. Ez hosszú távon természetesen befolyásolta volna az Orosz Birodalom polgáraiként élő lengyelek kulturális orientációját, és talán a lengyel nyelv fennmaradását is veszélyeztette volna (lásd: http://www.niniwa2.cba.pl/cyrylica_nad_wisla.htm; ez pedig az Üdvözlégy, Mária kezdetű ima lengyel szövege cirill betűkkel:

A soknemzetiségű államokban beszélt kisebbségi nyelvek grafizációjának is lehetnek politikai motivációi. Lenin nyelvpolitikája a húszas években a Szovjetunió korábban írásbeliséggel nem rendelkező nyelveire vonatkozóan latin ábécén alapuló írásrendszerek bevezetését célozta. Aztán a harmincas évek végén Sztálin szovjet nyelvpolitikájának részeként ezeket a latin betűs írásrendszereket cirill betűsre változtatták.

Az írásrendszer politikai célú módosításai következtében az egykori Szovjetunióban beszélt nyelvek között vannak olyanok, amelyek a mai napig nem döntötték el egyértelműen, melyik írásrendszert használják. Jó példa erre a veszélyeztetett nyelvnek minősített krími tatár, melyet az ukrajnai Krím-félszigeten és az egykor a Szovjetunióhoz tartozó közép-ázsiai országokban beszélik anyanyelvként. A lenti illusztráción egy krími tatár mesekönyvet láthatunk, amely kétféle írással (latin és cirill betűssel) íródott.

1951 után a Kínai Népköztársaság kormánya a szovjet példát követve megkezdte a kisebbségek korábban írással nem rendelkező nyelveinek grafizációját. Nagyon érdekes, hogy a nem kínai, kisebbségi nyelvek esetében egyetlennél sem honosodott meg az ideografikus kínai írás – tehát ezek a kisebbségei nyelvek saját kulturális és vallási beágyazottságukat szem előtt tartva vették át más nyelvek hagyományos írásrendszerét, vagy hoztak létre új írásrendszereket a bővített/módosított latin betűs ábécé vagy a fonetikus ábécé alapján (pl. IPA). A kínai bankjegyeken is jól megfigyelhetők a Kínában élő népek különböző írásrendszerei. A bankjegyen egyrészt kínai ideogrammák/képírásjelek, másrészt latin betűs átbetűzésük (pinyin) látható, a bankjegy alján pedig az arab ábécén alapuló régi mongol, tibeti és ujgur írások, valamint a csuang nyelv nagy mértékben módosított írásrendszerével (a latin ábécén alapuló, és IPA-jelölésekkel kiegészített) írott szöveg.

ELŐNYÖK

A kis nyelveket beszélő közösségek szerint az írásrendszer kidolgozása és bevezetése

• növelheti a nyelv presztízsét, és észrevehetővé/észrevehetőbbé teszi a közéletben;
• hozzájárulhat a kultúra fontos elemeinek (pl. a szóban hagyományozott irodalomnak) a megőrzéséhez (feljegyzéséhez);
• elősegítheti az oktatást, és így megállíthatja a nyelv kihalásának folyamatát;
• megkönnyítheti a beszélők számára a globális és populáris kultúrához való hozzáférést a domináns, nemzeti/nemzetközi nyelvek használata nélkül.

Egy kisebbségi nyelv „nyelvi tájképben” való írásbeli megjelenése hozzájárulhat az adott kisebbség helyi kultúrában betöltött szerepének megerősödéséhez, mivel az írásbeliség révén a kisebbség láthatóvá válik a hétköznapi élet különböző szegmenseiben (közigazgatás, földrajzi elnevezések kitáblázása). A lenti fénykép 2007-ben készült a pomerániai kasub falu (Szymbark/Szimbark) első kétnyelvű településnév-táblájának ünnepélyes átadásakor. Az elmúlt években jelentősen megnőtt a kasub nyelv helyi presztízse, amit az is mutat, hogy egyre határozottabban jelen van a régió „nyelvi tájképében”.

Egy veszélyeztetett nyelv írásrendszerének létrehozása lehetővé teszi a helyi kultúra, a népművészet, a korábban csak szájhagyomány útján fennmaradt kultúrkincsek fontos elemeinek írásos dokumentálását. Jó példa erre Florian Biesik húszas évekbeli kísérlete a wilamowicei nyelv irodalmi/sztenderd változatának megteremtésére. Ezt a veszélyeztetett, archaikus nyelvet, amely a 13. századi középfelnémet nyelvre vezethető vissza, a dél-lengyelországi Wilamowice városában beszélik; beszélőinek száma mindössze pár tucat. Az alábbi képen Biesik egyik kéziratának első oldala látható. Az elbeszélő költemény Wilamowice városának anyagi és szellemi kultúráját mutatja be.

A wilamowicei nyelv újjáélesztésére tett kísérlet magában foglalja a nyelv újragrafizációját, s ezzel részévé tegyék a helyi „nyelvi tájképnek”. A következő fényképen a Wilamowice városába érkezőket üdvözlő tábla látható.

Egy veszélyeztetett nyelv presztízsét növelheti az is, ha a nyelv kidolgozott irodalmi/sztenderd változatán kiadják a legalapvetőbb irodalmi műveket. Számos kultúrában ilyen alapvető műnek számít a Biblia. A lenti fényképen a szerbiai Vajdaság Autonóm Tartományban rutén nyelven kiadott Újtestamentum címoldala látható. A rutén nyelvű bibliakiadás jelentősen hozzájárult a diaszpórában élő közösség nyelvi, kulturális és vallási identitásának megerősítéséhez.

A nyelv látható, grafikus megjelenítése nagy jelentőséggel bír a veszélyeztetett nyelvközösségek számára, ahol a nyelv generációk közötti továbbadása bizonytalan. Ezért nagyon fontos, hogy a (fiatal) olvasók anyanyelvükön olvashassák a világirodalom klasszikusait és egyre gyakrabban a populáris irodalmi műveket. Ez pedig nem lenne lehetséges a veszélyeztetett nyelvek írásbeli változatának sztenderdizálása nélkül. Ilyen kezdeményezésekre az alábbiak mutatnak példát:

• A. A. Milne klasszikus gyerekkönyvének (Winnie-the-Pooh/Micimackó) kiadása sztenderdizált skót nyelven. A skót nyelv presztízse Skóciában igen alacsony. A kiadó célja nemcsak a skót nyelv presztízsének növelése volt, hanem az is, hogy olyan, az oktatásban is használható olvasmányt adjon az olvasók kezébe, amelyet Skóciában nagy becsben tartanak.

• Az ifjúsági irodalom klasszikus és népszerű darabjainak kiadása, pl. A. de Saint-Exupéry Le Petit Prince (A kis herceg) című regénye, ill. R. Goscinny és A. Uderzo Asterix képregényfüzetei. Ezeknek a műveknek molise-i horvát és mirandai nyelvű kiadásai az első népszerű irodalmi kiadványok az érintett nyelveken.

A molise-i horvát délszláv nyelv, amelyet az olaszországi Molise régió három falujában megközelítőleg 3000 fő beszél. A mirandai (jobb oldalon) Portugália őshonos kisebbségi nyelve, amelyet az ország északkeleti részén fekvő Miranda de Douro városában beszélnek.

Az egyre inkább veszélyeztetett nyelvek számára tehát az írásos forma/sztenderd nyelvváltozat léte a nyelvi identitás megmaradásának feltétele.