A nyelv hangjai

A MÁSIK NYELV MÁSKÉPP HANGZIK?

Gyakori tapasztalat, hogy a nyelvek hangzásukban vagy dallamukban is különböznek egymástól. Ezzel akkor szembesülünk leggyakrabban, amikor idegen nyelvet tanulunk. Ilyenkor vesszük észre, hogy egyes hangok különböznek anyanyelvünkéitől: vannak benne olyanok, amelyek hasonlóan hangzanak anyanyelvünk valamely hangjához, de ha jobban megfigyeljük, kiderül, hogy valami apró, de lényeges részletben mégis különböznek. Ezeket a hangokat nem helyettesíthetjük egyszerűen anyanyelvünk hangjaival, mert az megváltoztathatná az idegen nyelvi szó vagy szókapcsolat jelentését, vagy akár érthetetlenné tenné az egész mondatot. A japán nyelv például nem tesz különbséget az l és az r mássalhangzó között, ezért a japán beszélőknek mindazon nyelvek megtanulása, amelyekben e két hang elkülönül, problematikusabb. Nyelvtanuláskor a helyes kiejtés nehéz lehet, és sokszor hosszú, fáradságos gyakorlást igényel. A nem anyanyelvi beszélő számára az egymástól eltérő hangok ugyanolyanoknak hangozhatnak, vagy akár úgy is tűnhet, mintha azonosak lennének anyanyelvének egyes hangjaival.

KÜLÖNBÖZŐ HANGOK, KÜLÖNBÖZŐ HANGKÉPZÉS

A nyelvek eltérő hangzásának az egyik oka, hogy hangjaik eltérőek. Amikor anyanyelvünkön vagy egy általunk igen jól ismert nyelven beszélünk, nem gondolkodunk azon, hogyan tartjuk az ajkainkat, a nyelvünket, vagy hogy zárni kell-e az orrüreg felé áramoló levegő útját. Ha állandóan figyelnénk a hangképzésre, túl lassú lenne a beszédünk. De mi is történik valójában, amikor kiejtünk egy beszédhangot? Ha a levegő úgy áramlik ki a tüdőnkből, hogy a gégefőben a hangszalagokkal, a száj- és orrüregben egyéb akadályokkal találkozik, hangot adunk ki. Ha az ádámcsutkánkra helyezzük az ujjunkat, érezhetjük a hangszalagok rezgését. Ilyenkor a levegő megrezegteti a hangszalagokat, és egy „alaphang”, zönge keletkezik. Beszédhangot képezhetünk úgy is, hogy a hangszalagok nem rezegnek. Ezek a zöngétlen hangok. Az, hogy milyen hangot ejtünk ki végül, azon múlik, hogy hol és milyen akadályokba ütközik az előbb említett alaphang.

a beszédcsatorna keresztmetszete                              a toldalékcső keresztmetszete
http://www.ngkszki.hu/seged/csej-lyesj/hangkepz.htm

A természetes nyelvek jellemzője, hogy a képezhető hangoknak csak egy kis részét, általában csak pár tucatnyi beszédhangot használnak.

FURCSA NYELVEK FURCSA HANGJAI

A ‘furcsa’ természetesen itt inkább ritkát jelent. Ennek a szövegnek az olvasói valószínűleg többnyire európai nyelveket ismernek, ezért feltételezhető, hogy a megszokotthoz képest különösnek fogják találni a következőkben bemutatandó, ázsiai és afrikai vagy egyéb nyelvekre jellemző hangképzési jelenségeket vagy hangokat.

Általánosan elfogadott nézet – hiszen a nyelvek többségében így van –, hogy a magánhangzók mindig zöngések. Viszont suttogáskor a magánhangzók is zöngétlenné válnak, bár felismerhetők és egymástól megkülönböztethetők maradnak. Azonban ritkán suttogunk. Vannak olyan nyelvek, amelyeknek a hangrendszere zöngétlen magánhangzókat is tartalmaz. Ilyenek egyes indián nyelvek, például a zuni (Új-Mexikóban beszélt nyelv), a cseroki (Észak-Amerikában Oklahomában és Észak-Karolinában beszélt nyelv, a déli irokéz nyelvcsalád tagja) vagy a csejen (Amerikában, Oklahomában és Montanában beszélt őshonos nyelv) továbbá a mexikói totonak nyelvcsalád tagjai. A következő hangminta csejen zöngétlen magánhangzókat mutat be: https://www.youtube.com/watch?v=JaWvsONEEno

Szintén kiérdemlik a furcsa jelzőt a laringális (gégefőben képzett) hangok. Egyfajta krákogásnak hangzanak, különösen mondat végén. Akkor képződik ilyen hang, ha a levegő alacsony térfogatárama (adott idő alatt áthaladó levegő) miatt a hangszalagok szabálytalanul rezegnek. Vannak nyelvek, például az ausztronéz nyelvcsaládhoz tartozó, Indonéziában beszélt kedang vagy a Mexikóban beszélt jalapai mazaték, amelyekben az ilyen „csikorgó” beszédhangok fontos szerepet játszanak. A következő hangminták ezek közül mutatnak be néhányat, ha a táblázat szavaira kattintunk. Közülük a középső oszlop a „csikorgó” hangoké. http://phonetics.ucla.edu/vowels/chapter12/mazatec.html

A ritka, szokatlan beszédhangok közé tartoznak az ún. csettintő hangok is. Ezek elsősorban dél-afrikai nyelvekre jellemzők, de nem kizárólag, hiszen ausztráliai nyelvekben is megtalálhatók. Ez a videofilm bemutatja a namíbiai khoikhoin (hottentotta) nyelv négy különböző csettintő hangját: http://www.youtube.com/watch?v=Nz44WiTVJww

Próbálj meg csettintő hangokat képezni! Elsőre talán könnyűnek tűnik egy-egy csettintő hangot kiadni, de folyamatos beszédben sokkal nehezebb. Az anyanyelvi beszélőknek persze semmiféle nehézséget nem okoz a csettintő hangok képzése.

Miriam Makeba dél-afrikai énekesnő egy khoiszan nyelvű (a Dél-afrikai Köztársaság egyik hivatalos, a bantu nyelvcsaládhoz tartozó nyelve) dal révén ismertette meg közönségével a csettintő hangokat. A dal eredeti címe „Qongqothwane”, de Afrikán kívül „The Click Song” (’Csettintő dal’) címen vált ismertté: http://www.youtube.com/watch?v=3m_TEq2E4cs

Itt találhatsz további információkat a nyelvek hangjairól:
http://www.phonetics.ucla.edu/vowels/contents.html

A világ nyelveiben lévő sok-sok hang kiejtésének főként a latin ábécén alapuló egységes leírási rendszere a nemzetközi fonetikai ábécé, az (angol nyelvű elnevezés – International Phonetic Alphabet – rövidítése szerint) IPA. Az IPA jelei:

https://www.langsci.ucl.ac.uk/ipa/images/IPA2005_3000px.png

 

 

Az alábbi táblázat pedig a magyar hangok IPA jeleit mutatja, példákkal.

http://hu.wikipedia.org/wiki/IPA_magyar_nyelvre

Ezen az oldalon a “The North Wind and the Sun” című mese szövegét és IPA átírását találhatod: http://en.wikipedia.org/wiki/The_North_Wind_and_the_Sun

Az Interaktív térképen próbáld megoldani a taa és !akhoe nyelvekre vonatkozó feladatokat!ÁTUGRÁS

FONÉMÁK ÉS HANGOSZTÁLYOK

A nyelvek tehát más-más hangkészlettel rendelkeznek. A hangokat tulajdonságaik alapján tudjuk elhatárolni egymástól. A hangoknak önmagukban nincs saját jelentésük, s ritkábbak az olyan esetek, amikor egy hang önálló szó is egyben, mint például a magyar ő, ó ’régi’ vagy az a névelő és az e mutatónévmás. Minden nyelvben találhatók viszont olyan szópárok, amelyek csak egyetlen hangban térnek el; ezeket minimálpároknak nevezzük. Ilyen a magyar réz ~ kéz ~ géz ~ méz ~ néz vagy rés ~ réz ~ rész ~ rét szósorok két-két tagja. Ugyancsak minimálpárt alkot például a lengyel dama ‘hölgy’ és tama ‘gát’ szópár is. A beszédhangokat egymástól megkülönböztető tulajdonságok között lehetnek olyanok, amelyek az egyik nyelvben lényegesek, egy másik nyelvben viszont egyáltalán nem. Míg az angolban például az [n] és az [ŋ] jelentésmegkülönböztető szerepű (vö. pl. sin ’bűn’ és sing ’énekel’), addig a magyarban nem, holott mi is kiejtjük az [ŋ] hangot pl. az ing vagy bunkó szavakban. Ha így másik szó jön létre, akkor ez fonológiai szempontból releváns, azaz a két hangot két külön fonémának tekintjük. A fonéma tehát olyan elemi, absztrakt egység, amelynek jelentés megkülönböztető szerepe van még akkor is, ha önmagában nincs is jelentése.

Nézzünk néhány példát arra, milyen tulajdonságoknak van jelentésmegkülönböztető szerepük! A világ számos nyelvében például a zöngésségnek. A magyar bor és por, vagy a lengyel dama és tama szavak elején a két fonéma között csak annyi a különbség, hogy az első zöngés, a második zöngétlen. Egyes nyelvekben fontos a hangok hosszúsága is. Leggyakrabban a hosszú és a rövid magánhangzók közötti különbségtételéről van szó, azaz egyes szavak jelentését a magánhangzó hossza különbözteti meg egymástól; ilyen az angol beat ‘üt’ vs. bit ‘kis darab’. Vannak olyan nyelvek is, amelyekben a mássalhangzó- és a magánhangzó-hosszúság is releváns. Ilyen például a finn: tuli ‘tűz‘ (főnév), tuuli ‘szél’, kuka ‘aki, ami‘, kukka ‘virág‘, vagy a magyar: kor és kór, vet és a vett.

A fonémák tulajdonságait képzésük helye és módja szerint írjuk le, és ezek alapján oppozíciókba is rendezhetjük őket. Így egy rendszerben szemben állhatnak egymással a zöngés-zöngétlen, az elöl és hátul képzett, a zár és nazális képzésű vagy a jésített és jésítetlen mássalhangzók. Vannak olyan rendszerek, amelyekben az egyik vagy a másik szembenállás a rendszer valamennyi elemére érvényes. Az írben például, mely indo-európai kelta nyelv, a jésített-jésítetlen mássalhangzók eloszlása ilyen:

https://www.uni-due.de/FnG/FnG_Intro.htm

Itt pedig példák is mutatják a szókezdő jésített– jésítetlen (palatális–nem-palatális) szembenállást:

https://www.uni-due.de/DI/Phonetic_Framework.htm

 

A nyelvekben a fonémák száma nagyon különböző. A rotokasz (keleti pápua nyelv), a piraha (Brazíliában beszélt nyelv) vagy az ainu (elszigetelt nyelv Japánban, már csak pár idős ember beszéli) például kb. egy tucat fonémával rendelkezik, míg a dél-afrikai khoiszan nyelvek közé tartozó taa (más néven !Xóõ vagy !Xuun) több mint száz fonémát ismer. Az európai nyelvek közül az írben, a számi egyes nyelvjárásaiban, a litvánban és a lengyelben a legmagasabb a mássalhangzó-fonémák száma.

A WALS online atlaszból még többet megtudhatsz a világ nyelveinek fonémakészletéről http://wals.info/chapter/1 és http://wals.info/chapter/2

A hagyományos osztályozás a fonémákat mássalhangzókra és magánhangzókra osztja. A nyelvekben általában sokkal több mássalhangzó van, mint magánhangzó – gondolj csak anyanyelvedre vagy a tanult idegen nyelvekre –, de vannak kivételek. Ilyen például a Marquises-szigeteki nyelv (a közép-kelet polinéz nyelvjárástömb tagja), amelyben közel azonos számú mássalhangzó és magánhangzó van. http://www.mpi.nl/DOBES/projects/marquesan/data. A már kihalt ubih (törökországi kaukázusi nyelv) viszont arra példa, hogy nagy különbség is lehet a két kategória között. Ez a nyelv például több mint nyolcvan mássalhangzót, de csak két magánhangzót használt. Ezzel szemben a taa dicsekedhet a legtöbb magánhangzóval, egyik nyelvjárása harmincegy magánhangzó között tesz különbséget.

A nyelvek hangtani tulajdonságai közé tartoznak a fonotaktikai (hangsorépítő) szabályok is, amelyek a fonémáknak az adott nyelvre jellemző, lehetséges kombinációit határozzák meg. A nyelvek többségében például egy vagy két mássalhangzót magánhangzó követ, viszont vannak olyan nyelvek is, amelyek a szokatlanul hosszú mássalhangzó-kapcsolatokat is megengedik. Például a lengyel pstryknąć ’jelentés’ vagy cseh čtvrtek ’csütörtök’ a magyar anyanyelvű beszélő számára minden bizonnyal szokatlan, mert ilyen szótagszerkezetek a magyarban nincsenek. A fonotaktikai szabályok alapján a fonémákból képezhetünk ugyan számos szótagot vagy szót, a ténylegesen létező szótagok száma azonban jóval kisebb, mint amennyit a szabályok megengednek. A nyelvek ugyanis nem használják ki maradéktalanul a szabályok adta lehetőségeket.

Anyanyelved két vagy három beszédhangjából képezz „szótagokat”! Vannak ezek között olyanok, amelyek valójában „nem is léteznek”?

TÓNUS ÉS INTONÁCIÓ (SZÓHANGLEJTÉS ÉS MONDATHANGLEJTÉS)

A nyelvnek a fonémákon kívül egyéb olyan tulajdonságai is vannak, amelyek befolyásolhatják a jelentést. Ugyanazt a szótagot ejthetik például különféle hanglejtéssel, melyek eltérő grammatikai vagy lexikális jelentést kölcsönöznek nekik. Ezt a jelenséget tonalitásnak nevezzük, azokat a nyelveket pedig, amelyekben a tónusoknak is jelentésmegkülönböztető szerepe van, tonális nyelveknek. A következő mandarin kínai példát gyakran idézik a tonális nyelvek jellegzetességeinek bemutatására. A /ma/ hangsornak a tónustól függően különböző jelentései lehetnek:
http://en.wikipedia.org/wiki/Tone_(linguistics).

(A tónusok átírásához használt diakritikus jelek: á – magas tónus, à – mély tónus, a – semleges tónus, ǎ – eső-emelkedő tónus).

A legtöbb tonális nyelvet Délkelet-Ázsiában találjuk (mandarin kínai, vietnámi, thai stb.), de két másik földrészen, Észak-Amerikában és Afrikában is (főként Afrika közép-nyugati területein) sok ilyen nyelv van. A lexikális tónus például a yaka nyelvre is jellemző (közép-afrikai bantu nyelv):

(Kutsch Lojenga 2011)

A cseroki is tipikusan tonális nyelv, négy tónust különböztet meg:

A tónusok nemcsak jelentéseket különböztethetnek meg, hanem nyelvtani szerepük is lehet. Nézzünk erre egy példát a ngiti nyelvből (a Kongói Demokratikus Köztársaságban beszélik)! A példában a tónusok más és más igeidőt jelölnek.

A hanglejtés vagy intonáció a hangmagasságnak olyan váltakozása, amely nem a szó jelentését változtatja meg, hanem a mondat modalitására, illetve a beszélő attitűdjére, érzelmeire, szándékára utal. Kifejezi például az állítás és az eldöntendő kérdés közötti különbséget.Az európai nyelvek többségében a tónusoknak nincs szerepe, a svédben és a norvégban azonban jelentésmegkülönböztetők.

HANGSÚLY ÉS RITMUS

A nyelvek különböznek egymástól abban is, hogy szavaik milyen hosszúak. Vannak olyanok, amelyekben az egy vagy kétszótagú szavak száma a magasabb, s vannak olyanok, amelyekben jóval több szótagból állnak a szavak. Az, hogy egyes szótagok hangsúlyosabbak, mint mások, könnyen felismerhető. A hangsúly nem más, mint a szó egy részének nagyobb nyomatékkal való ejtése. A nyelvek egyéb módszereket is alkalmaznak arra, hogy egy szótagot kiemeljenek a többi közül: ejthetik például nagyobb nyomatékkal, hangosabban, más hangmagassággal vagy hosszabban. Ezeket a lehetőségeket kombinálhatják is egymással.

Különösen hosszú szavak esetén előfordulhat, hogy egynél több hangsúlyos szótagjuk is van. Ezek közül az egyikre esik az elsődleges (legerősebb), azaz főhangsúly, a többire pedig a másodlagos vagy harmadlagos (gyengébb), azaz mellékhangsúly. A nyelvek egy részében kötött a szóhangsúly. Például a csehben, a magyarban vagy a finnben mindig a szó első szótagján van, a franciában mindig az utolsón, a lengyelben mindig az utolsó előttin. Más nyelvekben mozgó szóhangsúlyról beszélünk (vagyis a szó morfológiai szerkezetétől függően változhat, hogy melyik szótagra kerül a hangsúly). Ilyen például az orosz, amelyben toldalékoláskor is változhat a hangsúly helye: ruka (рука) ‚kar, kéz‘ ~ ruki (руки) ‚karok, kezek‘, gora (гора) ‚hegy‘ ~ gory (горы) ‚hegyek‘. Olyan nyelveket is ismerünk, amelyekben a más és más szótagra tett hangsúly módosíthatja a szó jelentését. Az angolban például a present szó lehet főnév vagy melléknév, ha az első szótagot hangsúlyozzuk, és ige, ha a másodikat.

A LÁTHATÓ HANG

Ezt a kifejezést legalább kétféleképpen értelmezhetjük. Egyrészt úgy, hogy a beszélő arcának megfigyelése jelentősen megkönnyíti a hangképzés azonosítását, amit többek között az ún. McGurk-effektus is bizonyít. A McGurk-effektus igen érdekes jelenség: ha látjuk a beszélő szájmozgását, akkor máshogy észleljük a beszélő által képzett hangot. Erről meggyőződhetünk a következő felvételek segítségével is: http://www.youtube.com/watch?v=G-lN8vWm3m0 http://www.youtube.com/watch?v=jtsfidRq2tw . Telefonbeszélgetésekben – még ha nagyon jó minőségű is a hangátvitel – gyakrabban fordulnak elő félreértések, mint személyes beszélgetésekben.

A „látható hang” másik jelentése az, amikor az akusztikai jeleket megfelelő eszközökkel vagy szoftverekkel láthatóvá tesszük. Ezt a módszert gyakran használják a hangtani kutatásokban. A technikailag legkevésbé bonyolult vizualizációs forma az ún. oszcillogram.

 

http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Oszi_Ton.svg#mediaviewer/File:Oszi_Ton.svg

 

Az oszcillogram (hullámrajz) a hanghullámok terjedését és az amplitúdó változásait mutatja az idő függvényében. Az akusztikai jel hozzávetőleges azonosítására is használható. Ha szinuszgörbéhez hasonló ábrát látunk, az valószínűleg egy furulya vagy egy hasonlóan egyszerű hangszer hangját ábrázolja. Emberi beszéd esetén az oszcillogram sokkal egyenetlenebb és szögletesebb a sok egymásba hajló komponens miatt. A legtöbb információt tartalmazó és ezért a fonetikusok által leggyakrabban használt vizualizációs forma a spektrogram.

az angol nyelv [i], [u] és [a] hangjának spektrogramja
http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Spectrogram_-iua-.png#mediaviewer/File:Spectrogram_-iua-.png

Bár kétdimenziós, tulajdonképpen mégis a tér három dimenzióját ábrázolja. Azt mutatja be, hogyan változnak az idő függvényében a frekvenciaszintek. A függőleges tengely a frekvenciát mutatja Hz-ben, a vízszintes tengely pedig az időt. Minél sötétebb (vagy színes spektrogramok esetén általában minél vörösebb) egy adott pont a képen, annál nagyobb energiát regisztrált a felvétel az adott frekvencia közelében. Az intonáció vizsgálatakor gyakran mérik az alapfrekvenciát (f0) intonogrammal. Elsősorban az (f0) határozza meg az észlelt hangmagasságot, így végeredményben az észlelt intonációt és tonalitást is. Az átlagos alapfrekvencia férfiak esetén 100 és 150 Hz, nők esetén 180 és 230 Hz között van, gyerekeknél pedig még ennél is magasabb.

A MESTERSÉGES BESZÉD

A mesterséges beszéddel ma már egy sor alkalommal találkozhatunk, például különféle intézmények telefonos szolgáltatásainak igénybevételekor. A mesterséges beszédelőállítás, mely a nyelvtechnológiai kutatásoknak a része, a nyelvészet és a számítástechnika együttműködésével lehetséges. A beszédszintézis vagy a beszédfelismerés jelentőségét a fogyatékkal élők, így a vakok és gyengénlátók szempontjából nem lehet túlbecsülni, hiszen a vizuális információkat hallhatóakra alakítja át. Az itt következő oldalon a magyar fejlesztésű Provivox beszédszintetizátorról olvashatsz, s a különféle hangmintákat is meghallgathatod:
http://magyarbeszed.tmit.bme.hu/index.php?p=profivox_letoltes